Az öreg óra

Az öreg órás mester jó fertály órája üldögélt rezzenéstelenül, vén nagyítójával a szemén, és meredten bámulta az előtte fekvő, halk ketyegésű óraszerkezetet. A tanonc többször odapillantott rá időközben, de nem volt mersze megzavarni az öreget. Legalábbis addig nem, míg az előzőleg kiadott feladatát el nem végezte.

Utóbb aztán unatkozni kezdett. Egyre gyakrabban pillogatott az öregre, s pillantásai egyre értetlenebbé, zavarodottabbá váltak. Mígnem odasompolygott az öreg mellé, s a válla felett, lopva, nyakát nyújtogatva kukucskálni kezdett, az asztalon fekvő szerkezetre.

- Válassz egy recét! – rezzent össze váratlanul az öreg hangjára.
- Micsinájjak, Mester? – kérdezte végképp összezavarodva a 13-14 éves forma, szalma hajú fiú.
- Válassz egy fogaskereket, meg azon egy recét. Az leszel te – felelte az öreg a világ legtermészetesebb módján, s várakozón a fiú arcába szegezte vizenyős pillantását.
- Azt választom ott – mutatta csontos ujjával a fiú, s csak akkor húzta vissza az ujját, amikor meggyőződött róla, hogy az öreg tekintet valóban az ő recéjén állapodott meg.

Az öreg bólintott, alaposan megnézdegélte magának a kiválasztott recét, majd megkérdezte:
- Mit gondósz, mennyi ideje kopik ott az a rece?
- Ami óta csak létezik – vont vállat a fiú.
- S mennyit kopott ez idő alatt?
- Épp, amennyit kellett ahhoz, hogy beilleszkedjék, és pontosan a helyére illjék – vágta ki büszkén a fiú.
- Ha másik kerűne a helyire, vajon mi történne?
- Az óra soha többé nem járna oly pontosan, mint annakelőtte – volt a válasz.
- No fiam – mondta elégedetten az öreg -, mán most kiütközik az, hogy tebelülled lesz valami.

A fiú mintha nőtt volna pár centit az öreg mögött álltában. Aztán megkérdezte:
- De mér mondta Mester, hogy az a rece leszek én?
- Mér-e? Hát csak mer… Ha te lenné az a rece, fiam, megalkotnak, betesznek ide, ebbe a szerkezetbe, oszt kopjál…De az időt mérni köll, az nem állhat meg. Fáj minden porcikád, kívül-belül. Gyötrődsz, szenvedsz, csikorogsz, oszt egyre az alkotót kéred, hogy segítsen rajtad. Mi történne, fiam?

- Semmi, Mester – felelte némi gondolkodás után, áhítattal a fiú, tengerszemeit le sem véve a kattogó szerkezetről. – Az Alkotó azér tett engemet oda, hogy végezzem a dógom. Néki mérni köll az időt, oszt punktum, itt nincs apelláta! Én meg csak kopok, mer kopnom köll, hogy jól illeszkedjek…
- …s az óra pontosan járjon…. – fűzte hozzá mosolyogva, a fiú arcába nézve az öreg. Tartott némi hatásszünetet, tanonca orcáját fürkészve, azzal folytatta: - Ez az egyetlen feladat itten a tied, de erre csakis te felelsz meg, egyetlen másik alkatrész se jó oda. Hasztalan is lesed, azok mit hogyan tesznek, mer nekik nem az a dóguk, ami néked. Hasztalan is hasonlítgatod magadat hozzájuk, mer különbözőek vagytok, csak látszatra hasonlók. Ugyanannak a szerkezetnek más-más darabjai. Egyedül az Alkotó tudja, mér rakott tégedet éppen oda, s mér éppen tégedet. Pontosan alkotott meg, épp olyannak, amilyennek lenned köll. Pontosan tudja, mi fog történni veled itt az évek során. Tudja, hogy elkopsz, de számított rá. Ha elkoptál, akkor leszel az igazi. Akkor mán nyekergés, nyikorgás, zötykölődés nékül teszed a dógod.
- És az óra pontosan jár…
- S bárhogy jajgatsz, bárhogy kiabálsz, nem állhat meg…

Milarepa mindenütt kereste a megvilágosodást...

Milarepa mindenütt kereste a megvilágosodást, de nem talált választ – míg egy nap látott egy öregembert, aki lassan lefelé sétált egy hegyi ösvényen, nehéz zsákot cipelve. Milarepa azonnal megérezte, hogy ez az öregember ismeri a titkot, amelyet ő kétségbeesetten keresett éveken át.
– Öreg, kérlek, mondd meg nekem, amit tudsz: mi a megvilágosodás?
Az öregember rámosolygott egy pillanatra, lehajította a nehéz súlyt a válláról és kiegyenesedett.
– Igen, most már látom! – kiáltotta Milarepa. – Örökké hálás leszek. De hadd kérdezzek még valamit: mi van a megvilágosodás után?
Az öreg, újra elmosolyodva, ismét felvette a zsákot, a hátára vetette, megigazította terhét, és ment tovább az útján.
(Dan Millman – A békés harcos útja)

Egy építkezésen.....

“Egy építkezésen, amikor megszólalt a jelződuda, a munkások egy kupacba letelepedtek, hogy megebédeljenek. Sam minden alkalommal kinyitotta az ételhordóját és panaszkodni kezdett.
- Hogy a ménkű verje meg! Ez nem lehet igaz, már megint mogyoróvajas-lekváros kenyér. Utálom a mogyoróvajas-lekváros kenyeret!
Sam minden nap siránkozott a szendvicse miatt. Teltek a hetek, és a többi munkást már kezdte idegesíteni ez a nyafogás. Végül az egyik társa így szólt:
- Az ég szerelmére, Sam! Ha utálod a mogyoróvajat és a lekvárt, miért nem mondod meg az asszonynak, hogy valami mást készítsen?
- Milyen asszonynak? – felelte Sam. – Nincs feleségem, magam készítem a szendvicseimet.”
Mindannyian magunknak készítjük a szendvicseinket ebben az életben.”
(Dan Millman – A békés harcos útja)

És aki inni ád egynek e kicsinyek közül.....

Egy szegény fiú, Kelly Howard, nagyon szeretett volna továbbtanulni. A szükséges pénz előteremtéséhez házról-házra járva különféle dolgokat árusított. Több nap elteltével mégis csupán egyetlen centje maradt, ő pedig nagyon éhes volt. Elhatározta, hogy a következő háznál majd kér valami ennivalót. Egy kedves fiatalasszony nyitott ajtót. Azonban Kellynek annyira inába szállt a bátorsága, hogy étel helyett egy pohár vizet kért tőle. A fiatalasszony észrevette, hogy a fiú éhes, ezért inkább egy pohár tejet hozott neki. Kelly nagyon lassan itta a tejet, majd megkérdezte:

– Mennyivel tartozom önnek?

– Semmivel – hangzott a válasz. – Édesanyánk mindig arra tanított, hogy szívességért soha ne fogadjunk el fizetséget.

– Akkor én a szívem mélyéből köszönöm önnek – mondta a fiú.

Amint Kelly továbbindult, elhatározta, hogy változtat eddigi életén. Már nemcsak fizikailag érezte jobban magát, hanem Istenbe és az emberekbe vetett bizalma is megerősödött, s bátorságot nyert élete további küzdelmeihez.

Teltek az évek, s egyszer az asszony súlyosan megbetegedett. A helyi orvosok tanácstalanok voltak, s végül egy nagyvárosi kórházba utalták őt, ahol szakorvosokat kértek fel ritka betegségének kivizsgálására. Dr. Kelly Howard is a meghívott szakértők között volt. Amikor meghallotta a városka nevét, ahonnan a beteg érkezett, felragyogott a szeme. A beteg szobájába sietett, és azonnal felismerte egykori jótevőjét. Elhatározta, hogy minden tőle telhetőt megtesz érte. Hosszú küzdelem után az asszony meggyógyult. Azon a napon, amikor betege elhagyni készült a kórházat, dr. Kelly átnézte a gazdasági osztályról felkért számlát. Végigfutott rajta, majd a bizonylat szélére írt valamit, és beküldte a szobába. Az asszony jó ideig nem mert belenézni az iratba, mivel bizonyos volt abban, hogy egy ilyen hosszú és igen drága kórházi tartózkodás költségeit élete végéig törlesztheti. Végül nem bírta tovább a bizonytalanságot, és kinyitotta a számlát. Tekintete a lap szélén lévő kézírásra tévedt, ahol a következő szavakat olvashatta: „Kifizetve egy pohár tejjel.” Aláírás: Dr. Kelly Howard.

Szemébe az öröm könnyei tódultak, és boldog szívvel adott hálát: „Köszönöm, Uram, hogy emberi szíveken és kezeken át ilyen csodálatos módon árasztod ki szeretetedet.”

"És aki inni ád egynek e kicsinyek közül, csak egy pohár hideg vizet tanítvány nevében, bizony mondom néktek, el nem vesztheti jutalmát."
Máté evangéliuma 10:42

Az istenek megteremtették......

"Az istenek megteremtették a világot, már csak az volt hátra, hogy az erőt is belehelyezzék. Tanakodtak hová tegyék, hogy az ember meg ne találja. Egyikőjük azt mondta: Tegyük a föld alá. Az nem jó, mondta egy bölcsebb isten, mert az ember előbb utóbb feltúrja a földet és megtalálja, tegyük a hegy tetejére. Végül a legbölcsebb legöregebb isten szólalt meg: Nem tehetjük a hegy tetejére, az ember előbb utóbb megmássza a hegyeket, tegyük magába az emberbe, ott sose fogja keresni." Buddhista tanmese